A konfliktusokkal terhelt jelenlegi orosz–ukrán hadifogolycseréhez képest jóval több bizalmatlansággal és huzakodással zajlott száz éve az első csereügylet a magyar és a szovjet hatóságok között. A foglyokat a magyar kommunisták túszként használták elvtársaik kiszabadításához.
Reménykeltőnek tűnt a nyolcvan éve véget ért második világháború után, hogy a fizikai és morális értelemben lerongyolódott Magyarország szakít a régi rendszerrel, és kiépülhet a polgári demokrácia. Ám hamar szembesülni kellett azzal, hogy a szovjet érdekszférába sorolt országban mindez hiú ábránd.
A Magyar Tudományos Akadémia 165. közgyűlésén a jelek szerint nem emlékeznek meg a Duna-parti épületben fél évszázada történtekről, arról, hogy a tudomány és a tudósok intézményesített függetlenségét 1949 őszén szinte ellenállás nélkül számolhatta fel a kommunista hatalom. Mivel a szerteágazó hadművelet dokumentumai szinte hiánytalanul fennmaradtak, az elmúlt években több kutatónak alkalma volt feldolgozni az Akadémia behódoltatásának fordulatos és tragikomikus elemeket sem nélkülöző történetét. Cikkünk először a HVG 1999. december 4-i számában jelent meg, az MTA körüli mostani események fényében ma is tanulságos, ezért is közöljük újra.
Kiszelly a kínai propaganda szerint pozitívumként hangsúlyozta ki, hogy Magyarország az elsők között ismerte el anno a Kínai Népköztársaságot. Ami igaz. Csakhogy 1949-ben, amikor ez történt, az ország vezetőjét Rákosi Mátyásnak hívták. Neki pedig ritkán szokott bárki történelmi távlatban főt hajtani, végképp a Fidesz közeléből.
Romantikus elvárásaikban többnyire súlyosan csalódtak azok a baloldali meggyőződésű magyar emigránsok, akik a két világháború között a Szovjetunióban telepedtek le. A felemelkedés kevesek kiváltsága volt, a többség mélyen hallgatott rossz tapasztalatairól.
Lehet népléleknek is nevezni, de talán helyesebb társadalmi mentalitásként vagy habitusként hivatkozni arra az állampolgári attitűdre, amely koroktól és ideológiáktól függetlenül tolerálja az antidemokratikus politikai gyakorlatot és a paternalista vezetői stílust – mondta a hvg360-nak adott interjúban Romsics Ignác történész. Az Orbán-rendszer analógiáját szerinte leginkább a Horthy-rendszerben lehet megtalálni, a mostani megosztó emlékezetpolitika első csúcspontja pedig az volt, mikor a 2002-es vesztett választások után Orbán Viktor kijelentette, "a haza nem lehet ellenzékben". Azóta ennek egyre szélsőségesebb példáit látjuk. Az interjú a kettészakadt országról szóló cikksorozatunk része.
Nem tudjuk még pontosan, mit jelent majd a gyakorlatban a szuverenitási törvény. De látjuk benne a megfélemlítés szándékát, a mélyreható gonoszságot, Putyin legjobb tanítványainak ujjgyakorlatát. Tulajdonképpen az is előfordulhat, hogy pár hét múlva már ezeket a sorokat sem lehet kockázatmentesen leírni, mert nem éltetik Orbán Viktort. Vélemény.
A szovjet iparpolitika kritikátlan másolása vezetett ahhoz, hogy az 1950-es években a Rákosi Mátyás-féle kommunista vezetés a nehézipart fejlesztette. A hibából nem tanult az utókor, az Orbán-kormány most összeszerelő üzemmé változtatja az országot.
A mesehősök és a celebek kultuszának mintájára alakult ki Orbán Viktor nimbusza. A hívei által vallásos rajongással körülvett „mi fiunkból” az elmúlt évtizedben „a nemzet atyja”, majd a háború kitörése óta az ország védelmezője lett. Rendszerének legitimitása a személyéből fakad, spontán alakult kultuszát ezért már felülről is építik.
A diktátorok egészségi állapota mindenkor államtitoknak számított, ezért is érte váratlanul a világot hetven éve Sztálin halálhíre. A Szovjetunió vazallus országaiban még magasabb fokozatra kapcsolt a „népek atyjának” dicsőítése, s ebben élenjárónak bizonyult „a legjobb magyar tanítvány”, Rákosi Mátyás és kézi vezérelt sajtója.
Az 1950-es években bárkire rá lehetett fogni, hogy szabotál, ami akár halálos ítéletet is jelenthetett.
A szocializmus privilegizáltjainak privát világa volt a löszfal védelmében a fél városligetnyi aligai pártüdülő, amely még a térképen sem szerepelt. Most a NER zárja el majd részben a köznéptől. Megmutatjuk, hogyan dőzsölt Unicummal és banánnal az akkori uralkodó osztály.
Meghökkentő párhuzamok fedezhetők fel az 1953-ban bemutatott – s mára a feledés jótékony homályába tűnt – Petőfi-film és a közelmúltban gigaköltségvetésű szuperprodukcióként beharangozott, Most vagy soha munkacímű történelmi filmtabló előkészületei között.
Az írót – aki bizonyos kérdésekben még hajlandó is volt némi önkritikára – a Rákosi- és a Kádár-rendszer egyaránt vegzálta – hol szabadszájú, hol groteszk és áthallásos művei miatt. Remekművei mindazonáltal áttörték az elhallgatás falát.
Már 1946-ban előkerült az Orbán-kormány és Fidesz által használt kampányszlogen, de Erich Honecker is hasonló szellemben nyilatkozott 1989-ben.
A magyar elitek életében erősebb, szorosabb kötelék a vadászat, mint akármelyik ideológia – állítja Majtényi György az Egyetértés Vadásztársaság – Horthy, Rákosi, Kádár és napjaink vadászai című, megjelenés előtt álló könyvében.
Nehéz új kliséket teremteni a hajbókoláshoz, ez derült ki az évtizede a hatalom csúcsán regnáló Orbánt méltató brosúra múlt heti bemutatóján, ahogy magából a kötetből is.
Nem csak a diktatúra, a vele szemben álló művészet eszköztárai is kimeríthetetlenek. Erre két korábbi autokratikus korszak két emlékezetes, s a cenzúra által megfoghatatlanul áthallásos színházi előadása is példa.
Az akasztásokkal végződő Rajk-ügy csak a jéghegy csúcsa volt Rákosi Mátyás félelemre épülő diktatúrájának kiépülésében. 15 tanulmány 1948-ról.
Miért drámába való Kádár János alakja, miért könnyebb a mai diktátoroknak, hogyan lehet egy szent cél érdekében gyilkolni, miért gyengék a mai „felvilágosulatlan monarchiák”? – erről beszél új drámakötete apropóján az író.
